Elkezdtem az eredeti blogomon egy cikksorozatot Chile és Argentina fejlődésének különbségeiről, nem titkoltan azzal a céllal, hogy a két ország fejlődésének különbségei kapcsán utaljak a szlovák és magyar fejlődés különbségeire. De, ahogy írtam a postokat, további párhuzamokat, és megfontolandó tanulságat fedeztem fel. A kövektező rész csak pár hét múlva fog megjelenni, amelyben a Pinochet rezsimről lesz szó, leginkább ez ihlette ezt az írásomat.
A párhuzamok egy része kézenfekvő: egy populista ideológia rendesen oda tudja vágni az egyébként sokkal több és jobb erőforrással rendelkező ország gazdaságát: Argentina lemaradása Chiléhez képest ezt mutatja. Argentinának volt egy Perónja, akinek a piaci mechanizmusokat figyelembe nem vevő gazdaságpolitikája (= gyakorlatilag populista osztogatása) annyira odaverte az argentin gazdaságot azzal, hogy mind a mai napig az ottani politikai elit úgy érzi, őt kell követnie, hogy egészen az államcsődig jutottak. Adott a párhuzam a kádárizmussal. Ezzel szemben Chilében Pinochet rezsimje szigorú szabadpiaci reformokat vezetett be, nem engedett a populizmusnak, ennek eredményeképpen lett Chile bezzegország, és emelkedett ki Latin - Amerikából.
A párhuzamok eddig egyértelműek, de van itt más tanulság is szép számmal.
1) Nem igaz az, hogy a szociális transzferek drasztikus visszavágása (amit Pinocheték megtettek, de egyébként Dzurindáék is pár éve) lehetetlen helyzetbe hozza a "szegényeket". Szarabbul fognak élni, az tény, de hol is van az megírva, hogy aki szociális transzferből él (értsd: nem dolgozik meg a pénzéért), annak jól kell élnie? Chilében sem haltak a zemberek éhen, a szlovák példát ne is nézzük, mert ott az volt az éhséglázadók fő problémája, hogy kevesebb jut cigire és piára.
2) A neoliberális gazdaságpolitika nem az ördögtől való, hanem az egyedüli eszköz arra, hogy vészesen elkúrt sajátosságokat mutató gazdaságot rendbetegyünk. Kétségtelen, hogy ez fájdalmas, mert a versenyképtelen, és elvonásokból, a versenyképes ágazatoktól való elvonásokból fenntartható szereplők ki fognak nyiffanni, ideiglenesen sok munkanélkülit eredményezve, de minél előbb történik ez meg, annál előbb van arra esély, hogy ezek helyén létrejön valami működőképes.
3) A redisztribúció, a keynesiánus gazdaságpolitika nem old meg semmit, csak elodázza a megoldást, ideiglenesen víz felett tartva az egyébként életképtelen struktúrákat. Ez különben főleg a mostani válság kapcsán jutott az eszembe, de ha a világháború utáni chilei eseményeket nézzük, onnan is egyértelmű. A különböző szociális problémákat a mindenkori kormányzatok azzal próbálták orvosolni, hogy belenyúltak a piaci viszonyokba, mégpedig egyre durvábban, aztán az egész kulminálódott Allendéék időszaka alatt, az mondjuk már egy külön történet, de az előtte hatalomban levő kormányzatok nem akartak szocialista államot, csak szavazatokat. Aztán minden egyre szarabb lett, a gazdaság stagnált, a szegénység nem csökkent, hiába szabályozták az árakat, lettek egyre magasabbak a védővámok, hogy cégek ne szűnjenek meg, fordítottak egyre többet szociális programokra, stb. Nyilván, hiszen a gazdaság nem szereti a magas elvonásokat, azt, ha az állam szabja meg, mit mennyiért adhatok el, stb.
4) Nem elég az, ha hatalomra jutsz, olyan emberekre van szükséged, akik értenek is az adott területhez. Pinochetnek ott volt a Chicago boys, igaz, azok között is volt dilettáns. Pinochet kapcsán egyébként az is fontos, hogy ha nem értesz valamihez, akkor ne tegyél úgy, mintha mégsem így lenne, hanem bízd azt a dolgot a szakértőkre. Ez a fidesz kapcsán lehet érdekes. Persze, hogy ők mit akarnak ha hatalomra jutnak, az amúgy is talány. De ha tényleg komolyan akarnak valamit (ami amúgy az ellenkezője annak, amit per pill. kommunikálnak), akkor szakértőre lesz szükségük, mégpedig sokra (mert ha az egyik téved, a többi vitatkozhat vele). Egy ember ehhez kevés.
5) Kérdéses, hogy demokratikus keretek között le lehet e vezényelni ilyen változásokat. Nem a társadalmi ellenállás miatt, hanem a politikai ellenfelek várható destruktív hozzáállása miatt. Ellenpélda persze, hogy Dzurindáéknak sikerült, igaz ott annyira nem volt nagy a kaki. A pinocheti megoldás itt nálunk erőszakszervezetek híján nyilván nem működne, de ha mégis, akkor sem vagyok abban biztos, hogy a jelenlegi elit jelentős részének likvidálása jó dolog lenne e. Persze, ezt lehet hogy másképpen fogom látni, ha itt tovább eszkalálódnak a dolgok.
6) Végül, de nem utolsósorban: a szabadpiacnak is vannak olyan mellékhatásai, amelyeket azért érdemes kordában tartani, vagy szabályozni. Mint pl. közszolgáltatások, környezetvédelem, stb, tehát a jellemzően nem profitorientált, de méretgazdaságosság miatt állami kézben olcsóbb szolgáltatások. Mivel ezek nem profitorientáltak, és általában monopolhelyzetben vannak, ezeket nem érdemes piaci viszonyok között kezelni. Nem sok ilyen van persze.
