Amikor iskolába jártam, két opció létezett a hétközbeni, napközbeni étkezésre. Vagy anyukám csomagolt elemózsiát, vagy a kései ’80-as évek menzaétkeztetésének áldozataként tengődtem. Persze ez nem feltétlenül csak a klasszikus csíktésztával bolondított sárgaleves sztenderdet jelentette, meg a húsfélék teljes életciklusát (Hétfő: natúr-szelet => Kedd: rántott hús => Szerda: brassói => Csütörtök: pástétom => Péntek: szalmonellózis), hanem olyan remekműveket is, mint pl. a csokis csiga, amit délutánonként szolgáltak fel és ezért egyszer egy évig napközis voltam.
A csíkos leves azért is válhatott egy korszak jelképévé, mert igen érdekes megnyilvánulások főszereplőjévé vált. Egyszer Dodi nevű osztálytársam pl. egy asztalnál ebédelt velünk. Kapa Laci cimborám megkérdezte, hogy a tarhonya milyen növény termése (pedig Laci papája TSZ-elnök volt), erre Dodiból kirobbant a nevetés, no meg a levescsík az orrán.
Dodi persze világbajnok volt, mert valamit én is mondtam neki egyszer egy szünetben a terem előtt, minek hatására az éppen zacskóból kakaót ivó Dodi egy adag érdekes színű (barnás-zöld) és állagú (nyúlós-folyékony) anyagot ejakuált az orrából, sajnos pont a fizika füzetemre. Nehéz volt kimagyarázni.
Persze vegyész Attis szobatársamnak sem volt könnyű, már az egyetemen, miért is néz ki a beadandója úgy, ahogy. Ott az történt, hogy Attisék üzemlátogatáson vettek részt a X. kerületi sörüzemben, ahol élelmiszerkémiai tanulságok mellett fejenként egy pikoló sörre szóló követelésüket megtestesítő, értékpapírnak (váltókövetelésnek) nem minősülő okiratot is megkaptak. Finnyás okostojásokból álló (mondom, vegyészek voltak) 65 fős évfolyamukról Attisék négyen össze tudták gyűjteni a kuponokat és fejenként a 14 pikoló sört el is fogyasztották. Hogy-hogynem az az ötletük támadt, hogy néhány spanglival upgradelve a söröcske hatását, felkeresik a Főv. Állatkertet. Meg is tették. Attis cimborám aznap pont megkapott egy bérmunkában készült beadandót, amit – mivel táska nem volt nála – szépen, akkurátusan henger formára tekert és úgy tartotta a kezében. Természetes reflex, hogy ezzel mutogat, ha valamit mutatni szeretne. Márpedig, amikor be vagy tépve és be vagy baszva és a zsiráf csuklik, akkor azt mindenképpen meg akarod mutatni a spanoknak. Csak annyira mutogatta a rácson keresztül a csuklós zsiráfot, hogy „nézzétek már bazmeg, mekkora má’, csuklik a zsiráf” kiabálta közben a társaira figyelve, akik éppen valami másra flesseltek, és basztak Attisra. Nem úgy zsiráf koma, akiben meg az a pavlovi reflex mozgott, hogy a rácson átnyújtott és lengetett cellulózszagú valamit meg kell enni. Meg is próbálta. Nagy nehezen sikerült kitépni a szájából a beadandót. Attis aznap este már valahogy nem tudta újragépelni a 30 oldalas anyagot, ezért a megcsócsált példányt kellett odaadnia a professzorának. Az nem is hagyta szó nélkül: „Attila, ezt hogy képzeli? A kutya szájából húzta ki ezt a dolgozatot?!” Hát, lényeg az őszinteség, gondolta Attis: „nem tanár úr, egy zsiráf szájából!”. No ezen a professzor annyira megrökönyödött, nem is lett semmi következmény a dologból.
No de visszatérve a menzára, ott volt még a Simon nevű, ma már programozó arc a gimiben, aki annyira geek volt, hogy ezt státuszszimbólummal jelképezte: 43 dioptriás szemüveggel, ami az orra hegyére volt csúszva. Hát igen. 43 dioptria. Akkoriban még nem voltak ilyen műanyag lencsék, hanem tényleg üvegből volt a lencse. Olyan kibaszott nehéz volt a szemüvege, hogy nemcsak hogy mindig az orra hegyére csúszott, de ha előrehajolt ez a szerencsétlen, akkor folyton le is esett az orráról. Na, képzeljétek el Simon barátunkat menzai csíkos levest enni.
